Inzert

Ez is milyen gyönyörű népszokás volt - csak bementünk a gyümölcsösbe, befizettük a kis beugrót, és már vihettük is a friss, finom magyar ízeket. A kapitalisták viszont kivágták az összes almafánkat, és az íztelen, méregdrága vacakjaikat próbálják meg lenyomni a torkunkon.…

A nép egykori vagyonának a képen látható elemei ma valószínűleg Leisztinger Tamás vagy Csányi Sándor portfólióját gazdagítják.

Párthatározat nélkül egy szöget sem lehetett beverni ebben az országban, így valószínűleg az árveréseket is kézben tartották - ha másért nem, hát azért, mert a kapitalista veszély az ilyen helyeken leselkedik igazán a dolgozókra.

Jól elviccelődünk mostanában, hogy a cigányok lopnak, hehe, de az igazság az, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek Európájában a magyar a tolvaj szinonimája volt. (Emlékszünk még a bécsi feliratokra, vagy a válogatott focistafeleségekre a 78-as vébé előtt?) És ezt is a puha…

... egyenesen a földekre.

Akár hisszük, akár nem, a kommunisták mindig, mindennel korrektül elszámoltak a nép felé, még ha az aljas radikális ellenzék mást is állít. Íme, milyen komolyan vették például az év végét a hetvenes években.

Nem inzert: falragasz. Az MTV-ben már a hetvenes években áttértek az ún. desk típusú szerkesztésre, és a newsroomban kotyvasztották a híreket szocialista párt első embereiről.

Időnként a kisgazdák is bekerülhettek a híradóba a hátsó ajtón: az adatok ugyanis szemmel láthatóan nem a korszerű nagyüzemi mezőgazdaság ráfordításának nagyságrendjébe esnek.

Az abszolút aktuális inzert, 1980-ból, akár most is kirakhatná Kert Attila stábja, senki nem lepődne meg.

Vajon miért mutogatnak egymásra ezek a szomorú emberek?

A demokratáink ezt is elkúrták: a MÁV a nyolcvanas években még sikersztori volt, láthatjuk...

A mai baloldali reformnemzedékből sokan a hetvenes-nyolcvanas években még a Tervhivatalban gyengítették a béketábort - viszont már akkor is a szlovák egészségügyi reformot csodálták vallásos tisztelettel (igaz, a vizitdíj még nem jött szóba).

1973-at írunk, és éppen felrobbant az olaj ára. A tévéhíradó ábrája az olajcégek nyereségét elemzi - a gázár szerencsére akkor még nem volt hozzáragasztva az olajéhoz, mert testvéri ország voltunk, autója pedig úgyis keveseknek volt, így azt hittük, hozzánk nem gyűrűzhet…

A forintválság idején nem árt emlékezni rá, hogy volt már olyan idő Magyarországon, amikor csak valutáért lehetett menő az ember. És akkor is a baloldal kormányzott, tenné hozzá egy fideszes.

Ahhoz is rendszert kellett váltani, hogy  két szomszéd végre leplezetlenül gyűlölhesse egymást. Bezzeg amikor bölcs emberek vezették országainkat, a kapcsolatok zavartalanul fejlődhettek.

Lám-lám, a képernyőn is lehetett a sorok között olvasni. A napnál világosabb például, hogy esetünkben a szerkesztő egy virtuális Medián-felmérés megtippelt eredményét üzente meg a nézőknek: a jobboldal már akkor is stabilan a balosok előtt mozgott. Aztán jött a választás…

Válságidőkben ezt a képet is jólesik nézegetni: tisztán látszik belőle, hogy a népgazdaság exportja jelentősen felülmúlta az importot, így valóságos pannon pumaként ugrándozhattunk a hetvenes-nyolcvanas években. Nem is adósodtunk el annyira, mint most, a fehérterror alatt.

Már akkor is kicsi és nyitott gazdaság voltunk, csak akkor az export nagy része rubelelszámolású volt, ami azt jelentette, hogy elvileg bármilyen szart átvettek tőlünk az elvtársi országok. A gyakorlatban - látjuk, ugye! - ez azért ennél egy kicsit nehezebb volt.

Lám, milyen élenjáró mezőgazdasággal bírtunk, hála a téeszesítésnek? Most is ráférne a sok nyakas kisgazdára egy kis kollektivizálás, rögtön nem ugrálnának tüntetgetni Pestre, a traktorukkal!