Inzert

Maradjunk a térképészetnél - nem volt könnyű dolguk a vizualizáló kollegáknak annak idején, hiszen nem volt kéznél a nagyszerű Google Maps, ha egy térképvázlatot kellett összerakni. Eléggé hevenyészettre sikerült hát az Alkotás; szerencsére azért egy Marx utca a jobb felső sarokba befért, hogy az utókor majd be tudja tájolni születésének körülbelüli időpontját.

A névtelen művész nagy bravúrt vitt véghez: a szocializmus összes vívmányát sikerült rámontíroznia Magyarország térképére. A nyolcvanas évek közepével záruló összeállítás - Tátra villamos! - a negyven év legfontosabb fejlesztéseit zseniálisan tömöríti, a geotaggelés később kifejlesztendő módszertanát követve; és gondoljunk csak bele, mindehhez még EU-forrásokra sem volt szükségünk!

Kurva jó volt kiszesnek lenni a hetvenes években, főleg a tévében: a még ma is trendinek ható logóval indító plakát pengeéles tanúság állításunk mellett. Nincsenek kétségeink, hogy a Huszárvárban, a szálláson vasárnap éjszaka egy nagy, közös zászlófelvonás is lezajlott - a fiatal szocialisták nemrég beszántott utódszervezetének képviseletében nyilatkoztak valami olyasmit a rejtett kamera nyilvánossága előtt, hogy "lépj be, öcsém, országos szinten nekünk vannak a legjobb nőink".

A lappangó klerikális reakció persze még egy ilyen örömteli eseménysort is képes volt megzavarni - figyeljük csak az útvonalat, hát nem belecsempészték Vizsolyt is...

Vajek Jutkáék, úgy látszik, imádtak nézői leveleket kamera segítségével közzétenni, erre itt a második bizonyíték. A teljesen semmitmondó, kimondottan kamuízű köszönőlevelet a képernyőről szerencsére senki nem tudta elolvasni (hol volt még akkor a HD!), és eredetiségét is csak mi tudjuk garantálni: lebontottuk a karton hátlapról, és a belső oldalain is van kézírás.

Ma már szinte hihetetlen, de igaz: a köztévénél a múlt rendszerben úgy bánt a személyes adatokkal, mint ma a Kurucinfó. 1981. június 3-án például Vajek Jutkához címzett egy levelet a kedves néző; a feladót azzal tisztelték meg, hogy nevét és címét néhány millió ember előtt közzétették. Kérdés, hogy mi lehetett ennek a célja? Vizuális szempontok indokolták a látványos olvasói levelek képernyőre vitelét?

Ez a kép félreérthetetlenül a szakmunkáshiányra utal, amelyről azt hittük eddig, - tudós gazdaságpolitikusoktól - hogy mostanában alakult ki, pedig dehogy. A rettenetes értelmiségi túlképzés tehát már akkor itt volt a nyakunkon, amikor a fiataloknak úgy tíz százaléka járt mindössze egyetemre?

A kép egyébként 1985. január 4-én került adásba, Vajek Jutka megrendelésére.

Franciások, segítség! Milyen logó volt ez? (Mindenesetre az ábrázolt adatok biztatóak: nagyjából annyit nyomott a Magyar Népköztársaság, mint az egész földgolyó!)

Békegalamb-ciklusunk második részében nincs semmi rejtély - nagy jól tudjuk, hogy párt- és állami vezetőink akkor semmi másért nem tevékenykedtek, mint az általános és egyetemes világbékéért, no meg a leszerelésért.

Hát ilyen volt ez a disznó NATO akkoriban: kalitkába zárták a békegalambot, és még jól meg is fenyegették egy tankkal. A Varsói Szerződésbe tömörült haladó erőknek köszönhetően azonban 1989-ben végül kiszabadulhatott a madárka. Vagy keverek valamit?

Újabb kakukktojás: ez a kép sosem jelent meg képernyőkön, viszont valószínűleg szépen kifüggesztették a Híradó szerkesztőségi szobájában. Ennyire sűrítetten egyetlen írófejedelem sem tudta volna kifejezni a kor sajtóviszonyainak lényegét: a közszolgálati híradósok a Belügyminisztériumban ünnepelnek. Nyilvánvaló az ok: ez esett a legjobban útba legtöbbjüknek - csak leadták a havi soros jelentést a hármas csoportfőnökségen, és már mehettek is bulizni. Büfé, jutalom, tombola.

(Magyarul persze már akkor sem tudtak szegény ügynök-sajtómunkások, a jutalomosztást egybe kellett volna írni.)

A komcsik ehhez nagyon értettek: a vállalatnál felmerülő összes témát végeláthatatlan hosszúságú értekezletekbe fojtották. Az új rendszerrel szerencsére ez is megszűnt, most már csak mítingek vannak.

Bár a munkáshatalom éveiben az egyetemi diplomával rendelkezők aránya nálunk az Európában szokásosnak csak a töredéke volt, itt a bizonyság, hogy a tanult embereket igenis rendesen megbecsülték. A jövedelmük például indokolt esetben meghaladhatta a takarítók által hazavitt, szintén horribilis összegeket.

Erről a pótkocsis kamionról nincsen különösebb mondanivalónk, a kép mégis figyelmet érdekel a színek kellemesen retrós hangulata miatt. És ez nem imitáció, utángyártás, utánérzés: ez az igazi, a hamisítatlan!

Most pedig hipp-hopp, bekukkantunk a kulisszák mögé. A kép, amit látunk, félkész, egy vázlat, amiből lesz valami. Hogy a végeredmény milyen jellegű ábra lett, azt most még nehéz megtippelni; például  Spanyolország vidékének térképén mit fog keresni a SZOT-embléma, sejtelmünk sincs - arrafelé biztosan nem épültek SZOT-üdülők. És tényleg dolgoztak szövőnők a Földközi-tenger partján akkoriban? Erős volt a bányászat? Ki tudja ezt már ennyi év távlatából...

A fehér bottal közlekedő világtalan kisnyugdíjasra valamiért - talán viccből - szemüveget applikált a nonpíszí rajzművész. Szomorú.

Liftet vagy kandallót javítanak a szorgos munkáskezek - előbbi ellen szól, hogy túl alacsony a nyílás, utóbbi pedig akkoriban még nem volt nagy divat - dehát ki tudja.

A ruszki vonalon továbbgondolkozva, itt is arról lehet szó, hogy a tárgyévben tizenhárom százalékkal több működőtőke érkezett a Nagy Testvértől, mint az azt megelőzőben. (vagy mégsem?) A kérdéses időszakra a megjelenés dátumából tippelhetünk: 1984. november hatodikán került adásba a grafika, Vajek Jutka megrendelésére.

Rendes kis summák ezek, 102 millióból a hetvenes években legalább tíz darab jó minőségű családi ház kijött - de vajon mire vonatkoznak az adatok? Békekölcsön talán?

Az ötösikrekből már ismert fiatalember családot alapított: havi negyvenezerből kell kijönniük a három lurkóval. A vicc az, hogy ez sima ügy volt akkoriban, amikor ezekkel a gyönyörű bankjegyekkel fizettünk.

Ez itt egy második világháborús térképnek tűnik, a győzedelmes szovjet hadsereg közlekedett körülbelül így, a nyilak mentén. Vagy tévedek, és a jó minőségű szovjet árucikkek hódították volna meg eképpen Kelet-Európát?

Nem is létezhetett ennél nagyobb boldogság nekünk: amikor a testvéri Szovjetunió - amely területileg alig volt nagyobb hazánknál - új, korszerű gépekkel ajándékozta meg a magyar ipart, országszerte hálaimát rebegtek volna a dolgozók, ha szabad lett volna ilyesmit tenni.

Texasban alighanem nagy szárazság lehetett azon a nyáron, amikor a kép készült - szegény krokodilt még a tűzoltók sem tudták feltankolni vízzel. Már csak az a kérdés, hogy hogyan került oda a hüllő?

Úgy néz ki, a hetvenes években még kegyetlenebb hőhullámok jelentkeztek, mint mostanság, a globális felmelegedés korszakában. Itt a bizonyíték, hogy a higanyszál negyven fok fölé is felment egy bizonyos nyári napon - bemondták a tévében, igaz kell, hogy legyen.

Enyhén etnicista kicsengésű, poénnak szánt grafiko-szösszenet a hetvenes évekből. De vajon mit jelenthet?

A képi talányok irányába vonzódó ismeretlen művésznek talán ez volt a legrejtélyesebb alkotása eddig. Madárcsőrben női cipő, az ötvonalas kotta legtetején üldögélve - jól jegyezzük meg ezt a képet, még elő fog fordulni a kortárs képzőművészetben.